Bakajsza András

Költő a sebzett világban

Arcképvázlat Tóth Krisztina portréjához

Végig én legyek ő.

Legyen a vers nyitott szem,

vízzel telő tüdő.

(Lék)

Tiszabezdéden, ebben az Árpád-kori, felső-szabolcsi faluban, akár a helységjelző táblákon is föltüntethetnék: Itt a Költészet Napja ünnepnap. Az itteniek nemcsak olvasni, hanem hallani és mondani is szeretik a verset. Lehetőleg könyv nélkül és

együtt, a Költészet Napja tájt a Faluház kerti színpadán – a verskedvelő polgármester társaságában. Máskor, telente sűrvebben, tágas könyvtárukban, amikor megint a szépirodalomé a fő szerep, hogy utat lelne a lélek a megértéshez, a megbocsátáshoz és a szeretethez.

A Felső-Tisza-vidéki Bezdéden másodjára köszönthettük a mai magyar költészet reprezentáns képviselőjét, a szép magyar beszédű s nagyszerű versmondó Tóth Krisztinát. E sorok íróját (irodalmi összejövetelek olykori előadóját) érte a váratlan

megtiszteltetés: gombolyítaná a beszélgetés fonalát, a beszélgetés fonalát mesterien sodró-pörgető lírikus-és prózaíróval. Ez a szabadtéri színpados dialógus maga volt a Föladat, a gordiuszi csomó. Miként tudom kibogozni költészetének művészi egésszé szőtt szálait? Eleddig figyelmetlen voltam és bizonyára provinciális; keveset tudtam az ezredvég s az új ezredelő nagytehetségű s mindig nagy várakozást keltő írástudójáról.

Valamit a legkisebbeknek szóló s gyerekkörökben kapós verseiről. Aztán egy episztolára leltem Fazekas István (volt kisvárdai tanítványom) Bennem csillagok égnek c. verskötetében. A Levél Tóth Krisztinának fölidézi költői indulásukat, Kriszta szép

sikerét a Sárvári Diákírók és Diákköltők pályázatán. S elismeréssel szól – klasszikusoknak kijáró időmértékben – élvonalba érkezéséről: „Szép szavaidban fényes arany van,/ hárfád életet ad…”

Nos, körülvettem magam Tóth Krisztina-verseskönyvekkel, az 1989-es Őszi kabátlobogástól a 2016-os évjáratú Világadapterig. Csakhogy a Tóth Krisztina-művek föladják a leckét. Erős értelmi-érzelmi töltésükkel megindítanak / megrendítenek, fölráznak, nyugtalanítanak; szembenézésre, végül pedig önmagunk változtatására késztetnek.

Így hát mondani kell, továbbadni őket, hogy a jelenkori költészet távolában élők is találkozzanak velük újra és újra, s kedvet kapjanak egy-egy ismertető böngészéséhez.

Mondanivalómhoz mottót a legutóbbi, a Világadapter című kötetből választottam: a Lék záró szakaszát. A lírai alany, a költői én föltétlen, teljes és mindvégigleni azonosulása a személyes névmással szólított verssel, a Mindvégig Arany Jánosát asszociálhatja egy pillanatra: „Tárgy künn, s te magadban-/ És érzelem az van….”. Vagy Orbán Ottót, a kíméletlen kór szorításában írói és emberi tartását őrző költőt. „Verseim szédüléstől szédülésig imbolyogva költöm.” Semmi nem ment föl a halálig tartó munkavégzés kötelessége alól. A versre figyelők s a verskedvelők táborának, körének megcsappanása sem.

Sokat változott persze, különösen az ezredév s az új évezred óta költő és költői szerep/hivatás/küldetés. A három „T”-t (támogatott, tűrt, tiltott) fölvonultató kádári-Aczél György-i irodalompolitika múltán egyszerre vége szakadt a szájzárlatos

időknek. Fölszabadult a szó, az irodalom másmilyen kihívásokkal találta szemben magát. Emberformáló varázsa révén önmagunk és világunk jobb megértésébennyújt segítséget, míg eszméltető hatásánál fogva a rádöbbenő, fölismerő, készségünket csiszolja. Egy-egy koponyánkba hatoló meglátás évek, évtizedek múlva is átvillámlik rajtunk súlyával, s igazságával. Szabó Lőrincé pl., a Te meg a világ: „Ha fáj is, értsd meg: a világ nemcsak terád hasonlít.” A Világadapter verskötetcím égkék alapszínű borítón egy könnyed, kecses vitorlázógép alatt olvasható messze kéklő, hófödte hegycsúcsok fölött. A hátsó könyvfedőn rejtélyes verssorok: a Dal a titkos életről, négy kétsoros a tizenkettőből, középről kiragadva: Titkos életem állomás, amelyen a vonat átrobog,/ csönd lesz és vaksötét, amire tízig számolok… Belül a költőnő arcképe

mosolyosan, mintha Madách világdrámájából hozná elő Éva melengető szavait: „E földre csak mosolyom hoz gyönyört, mely napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.”Szemben vele két bekezdésnyi fülszöveg, amiből az első mondatot idézem csak:

„A Világadapter megjelenése ünnep.” Maga a hatvanhárom soros alkotás s főként a Hosszúalvó ciklus drámai módon jelzi, kiáltani szeretné olykor a belső, külső, itthoni és nagyvilágbeli kataklizmákat, a gyógyíthatatlan vagy nehezen gyógyuló sebesüléseket.

A „közérzeti” költő ars poeticái a személyes tanúságtételt hangsúlyozzák a fölismert, föltárt (sors)csapások, föld- és lélekrengések hatásos művészi megformálásban.

Első verseskönyve Őszi kabátlobogás (1989) alkotási módszerét körvonalazza: Menj,érj hozzá a részletekhez. /Vad közelségből nézd meg őket… Meztelen bőr, ezerszeres nagyítás… – olvashatjuk a Zenélődobozban. Keret vagyok./ megőrzök, átfogok… – mondja a Porhó(2001) Sajnálom c. versében. Mire képes a szó művészete?: …nyitott szemmel a mélyben… írnok többezer évet/lakni egy mozdulatban/ beírni a sötétet… – íme, a magára rótt föladat.

(Síró ponyva, Agyagfutár, 2004). S már előbb, a Porhó-kötetben egyből élesre fent kérdést szegez önmagának: Harminckettő hogy telhetett?/ Hogy múltak el a napok, hetek?/Letelt,/s hitelt// nemigen ad már a jelen. A játékosan komoly József Attila-i versformában otthonos költőnő számot tart lelkiismeretének színe előtt, s csak magában keresi az

okot: miért nem tett többet a kötelességénél? Kamatoztatta-e kapott s szerzett talentumait, jól sáfárkodott-e az út feléhez közelítő idejével? ... mire volt jó/harminckét éven át e porhó…így fog eltelni, élni ez? A „Mi dolgunk a világon?”-kérdést tovább feszegeti, nem ad fölmentést magának.

A Futrinka utca (Magas labda, 2009) tovább játékosítja ugyanezt a formát, ám az elégedetlenség átüt a pergő sorokon, sorvégi összecsengéseken s a szándékolt kancsal rímeken: … halál/ha lel// utat is hozzánk, nem vagyunk/futó fonál csak, filc, magunk/helyett.

A világon mindenütt nem lehetünk otthon, de „valahol” igen, Ábelként pl. a Hargitán. Tóth Krisztina föltételezésével számolnunk kell: ha nem lesz léte otthona …, megóvja- e a még megvirágzó szerelem, az egymásban bízó barátság, a verseitől sokat várók nemzedéke? Megérintve az idő múlásától s az elmúlástól, változatlanul magasra üti a labdát, miközben a legfontosabb életmozzanatokra figyel, az emberközi viszonyokra s szakadásukra, a fájdalom arcaira, esendőségünkre, tudván, hogy van egy öböl a szívben. ( A létkérdéseket fölvető Rilke „érzelmi majorság”-nak nevezi.) Erre építve tovább kell vinni Pilinszky Intelem c. költői hitvallását: „Ne a lélekzetvételt. A zihálást.”

A szenvedés árkait mondja el a nyelv, a mi mindennapi kenyerünk. S örömeinket, játékosságunkat, mint művészetterápia.

Tóth Krisztina 1989-cel kezdődő költői pályájának első két évtizede komoly számadási előkészületként értékelendő. Ötven felé haladtában fölerősödik benne az ötven éves, számadás-végző Kosztolányi írói magatartása. A Nyugat klasszikusa – meghatározva középiskolás éveit – mesterévé vált a nagy számadásban is. Hogyan őrizhetjük meg lelkünk és gerincünk egyenességét? „… nézz szét,/szemedben éles fény legyen a részvét… Mi lenne a világ nélkülünk?”

A többnyire a hétköznapok részleteiből kiinduló s időközben mesterré vált tanítvány szinte észrevétlen emeli föl alkotásait egyetemes emberi szintre, a te is érintett vagy, a veled is megeshet fölismerés, vagyis a végül is ezt üzenem szintjére. Legyen a vers nyitott szem. Hadd zúduljon bele váratlanul a sötét látvány: a tengerbe dőlt olaj, a tizenhét tonna sűrű haj, ahogyan az eddigi utolsó kötet utolsó ciklusának záró verse, a Hosszúalvó megörökítette.

Lék. A dolgok közepébe azonnal belehasít ez a három betű (minden előkészítés nélkül), in medias res a fölütés is: Fekete víz szülötte, süket álom./ Lassan ússzon feléd:/ felbillent tankhajó az óceánon. (A Mexikói-öbölbeli katasztrófát a Hosszúalvó is érintette.)

Az emberi hajjal végzett összegyűjtési kísérlet a második világháborús halállágerek hajhegyeit rögvest asszociálja. Az elhivatott költő az eljövendőkért is felelős, egészen Hosszúalvóvá válásáig. A világkereskedelem vámszedői nem élik át azt, amit a nyelv művésze, ők óvakodnak az azonosulástól: Legyen a vers lék,/a füstként szivárgó olaj,/ a feszes, mozdulatlan ég. Hol a segítség? A költői szó és kép éppen lényeglátásánál fogva képes fölrázni a dermedt közönybe süppedteket.

Tanúságtevés és vészjelzés: Legyen … felcsapó,/távolodó sirály… Legyenek szürke fák is,/ ha a vers azt akarja. Mintha az Apokalipszist lapoznánk vagy Pilinszky Apokrifjét. „…a dal szüli énekesét” – Babits paradoxona szerint. A XXI. századi lírai műnem nyelvi-képi eszközökkel, alakzatokkal, stíluselemekkel adjon hangot az elhallgatásnak, az alig-mondhatónak, s mindenkor a szótalan szenvedésnek. Legyen, legyen, legyen…, a költői teremtést visszhangozzák a rövid, tömör sorok.

Legyen vízzel telő tüdő. Légszomj, lemerülés, halálfélelem. Telten zengő, bravúros (több szóra s négy szótagra kiterjedő) rímek erősítik a hanghatást: ébredésben-mélybe mégsem; semmi nyom, jel-helikopter.

Két „rokonvers” veszi közre a Léket, a Felejtő s a már említett Hosszúalvó. Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent… Tájfunok, erdőtüzek, világűrszennyezés, háborúk… s a végén: halott vizek színén lebegve úszó záptojás. Fölmentés nincs: Hol jártál, Hosszúalvó… emlékszel-e tajtékos életedre… Ez a földi lét egyetlen esélyünk; amit rövid

életed radarja látott, el kell mondani. „A század legérzékenyebb embere”, Rilke kérdezi ma is: „Mért vagyunk itt?” S a válasz: „A dolgokat mondd.”

Az előző kötet, a Magas labda, nyitó szimfóniája (Hangok folyója) bizonyságot és feladatot fogalmaz meg: van a szavak folyása mentén, kell legyen/egy titkos hely… aminek neve van, de nincs kimondva.

Metszet a világból a vers, s ebben a metszetben rés nyílik a világra. Ha pedig egy versegészből „csak” bizonyos részeket/ pontokat emel át saját alkotásába, újraalkotásába a költő, akkor különös átirat keletkezik, s ebből nyílik rés a klasszikus

vagy kortárs magyar költészet csúcsaira és a változat alkotójára. Ha taníthatnék még magyartanárként, követném Tóth Krisztina kettős haszonnal járó módszerét: előbb a mai művet venném elő, utána a már kanonizáltat, a történelmünkbe és/vagy irodalomtörténetünkbe beivódott s velünk élő remekművet.

A Síró ponyvából a Varázsolást és a Készenléti dalt ragadom ki mint a nagy nyugatosokhoz méltó költeményt. Babits Balázsolása, amiből három sorocskát épített Varázsolásába mesteri tanítványa, mindig megrendíti az élettel, halállal számot vető olvasói nemzedékeket. Beteglátogatás a témája a Simon Balázsnak emlékül írt versének. A végére érve megérti vagy legalábbis elfogadja a halandó ember a másíthatatlan törvényt: a tavasz is hozhat különőszt; mikor előtűnik a lomb mögötti váz, s visszavett mindent a volt idő… övé itt minden. Érted is szól a harang. (Hozzáolvasható a Babits a betegágyon Rónay György-vers.)

Hogyan hangozna ma Kosztolányi Boldog, szomorú dala? Pontosabban: miként írja át a gyorsan változó világ? Vegyük elő Tóth Krisztina Készenléti dalát! Miért bomlik meg öröm és bánat aránya? 28 sor ott, 28 sor itt. Az elégiára hajló Várady Szabolcsnak ajánlott dialógusmű indítása replikázik szinte a „van”-okat soroló Kosztolányival: Van már elegem, korom is van/hozzá… Az elegem fölveszi az „Elegem van” jelentését a csömör gyors jelzéseként. A van-nincs a második tagmondatban gondolati-mélységűvé sűrűsödik: Hogy átgondoljam, ott hogy is van/ahol már nincs. A szójáték, rímjáték

halálosan komoly: az emnulláson… eltűnődtem az elmúláson…

Három szereplőjű drámai verssel van dolgunk: Kosztolányi után Várady Szabolcs is „hőse” ennek a további parafrázisra való versnek. Hozzá közvetlenül fordul a Készenléti dal szerzője: mi lesz akkor… ha a kamrába nyit az aggkor… Ez új motívum. Épen marad s megvéd-e a szerelem celofánja? Mi tartja meg az életünket? Költőnek plusz egy élni oka is van: mint a gyümölcsnek, be kell érned majd az Őszikékkel. „A rímszálak elkötésé”- vel (Várady Szabolcsé ez a szókép) nem szabad sietni.

Negyven soros mindkét mű: az időkülönbség nyolcvan év. A világ veszélyesebb, sérülékenyebb és sebesültebb lett.

A Magas labda kötet tovább viszi irodalmi hagyományaink újraértelmezését. Itt most csupán a Halotti beszédhez, legelső szövegemlékműhöz kapcsolódó Vogymuc című versét említem: egy ISA [= bizony] rendszámú autó áll/ a ház előtt…

A Világadapter kiszolgáltatottságunkat s a lehetséges védekezési módot állítja középpontba: A világ közben áramlik észrevétlen,/ át a testen, bármikor zárlatot,/ túlfeszültséget keltve, nem beszélve/ingadozásáról, hevülésről… De: tudja/bármikor bármikor konvertálni a világot…

Tempus fugit, mondja a latin, az idő szalad. Az ötvenedik év küszöbére érve arra is megérett a rendkívüli érzékenységű költőnő, hogy meglássa „a sápadt időt” (Csokonaié a metafora). Futamidő – ez a címe első ciklusának. Találkozáskor kérdéssel hozakodunk elő: Hogy vagytok? S villan cinkosan rád egy-egy pillanatra/barátaid arcából a halál.

Itt a megállapítás ideje: Háromnegyed. A negyedik negyed jöttekor belénk hasít közös sorsunk: Ropog a hó, sár meg hamu a testünk… Nem várt jelek, meghökkentő jelenések intenek: a korosztály behajózása megkezdődött. Magányosodik az ember, felsóhajt a vers: Jaj, régi telek, hová lettetek? A Memóriakártya ezt a tompa fájdalmat érezteti, egy kis

vigaszt hozva elő: de bennünk mentve minden emlék…

Költő a sebzett világban – írtam dolgozatom címéül. Tóth Krisztina majd’ csak három évtizedes költői-írói pályáján emberi reménységünk szerint messze még a betakarítás ideje, a számvetést-számadást pedig rendre elvégzi. Számára hangokból szőtt

háló a világ… A látvány mélyén mindig ott a vers. A tanítvány, a nagymúltú s nem méltatlan jelenű magyar költészet tanítványa azonos című versét ízlelve, meg-megállunk hitvalló sorainál. S ha tovább időzünk a költészet értelmét megnevező ars poeticájánál, mégiscsak megerősödünk ingatag hitünkben:… minden szó hangjegy, és a vers / létünk dalához néma partitura melyen – ha jól olvassuk, mondjuk – fölhangzik valamennyi szólam.

Mit kívánjunk Tóth Krisztinának az eljövendőkre? A költészetét kedvelőktől nem telhet több a Kalevala két szép, páros rímű soránál: „Ívedet gyönyörűn fusd be, / Estve az örömbe juss be.”